Mosolyhíd

Az egyik mindig jobban szeret…

Ugye, milyen sokszor hallod ezt? Ugye, milyen sokan hivatkoznak erre, amikor magyarázatot keresnek egy nem működő kapcsolatra? És ez igaz is. Csak éppen nem mindegy, hogy ki. Mert való igaz, hogy egy kapcsolatban az egyik fél mindig jobban szeret. A baj akkor van, ha mindig ugyanaz. Ha csak az egyik lángol, ha csak az egyik hozná le a csillagokat a másiknak, ha csak az egyik adja szívét-lelkét. Mindig csak ő. Mert így valójában egyedül van a kapcsolatban. Ami így nem is kapcsolat. Hiszen a kapcsolat éppen a kapocstól válik kapcsolattá. A kapocs pedig a kölcsönös érzés. A kölcsönös szerelem. Amiben persze lehetnek hullámzások, sőt, egészen biztosan vannak, de ezek kiegészítik egymást. Hol az egyik szeret jobban, hol a másik. Így erősítik, így egészítik ki egymást folyamatosan. Szeretve. Emelve.

De sosem csak az egyik. 

Olvastam egy szép gondolatot, mely szerint "Életünk legfontosabb dolgai nem rendkívüliek vagy grandiózusak. A legfontosabbak azok a pillanatok, melyekben úgy érezzük, valaki megérintett." (Jack Kornfield)

Persze, mi számít rendkívülinek, grandiózusnak? Azt gondolom, semmi más, csak éppen az a pillanat, amikor megérint valaki. VALAKI. Csak ez a pillanat rendkívüli, csak ez grandiózus. Ennél nagyobb élmény nincs. Építhetsz felhőkarcolókat, elrepülhetsz a Holdra, bármit tehetsz: mindez semmi annak az érzésnek a hatalmasságához képest, amikor megérinti valaki a szívedet. Mert éppen ez benne a csoda: a másik. Aki felett nincs hatalmad, nem kényszerítheted, hogy megérintsen, hogy szeressen. Ha mégis ez történik, felfoghatatlan csoda részese leszel. Minden más csak akarat kérdése ezen a világon. De a szeretet... az mindezen felül, mindezen túl van. Igen... A legnagyobb csoda, ha valaki megérint... VALAKI...

"A japán nyelv pazar szókincsében nincs megfelelő kifejezés erre a hemzsegő nyugati szóra: szeretlek. A japánok szerint ezt a szót nem kell kimondani, mert a másik úgyis megérzi. Ha ki kell mondani, akkor már nem is igaz." (Zilahy Lajos)

Azt gondolom erről, hogy a japánoknak igazuk van: a másik úgyis érzi, kimondatlanul. Ugyanakkor a japánok tévednek: ez a legszebb szó a világon. Ezt csak az tudja, aki nézett már a Kedves szemébe, és kimondta: „szeretlek”. Ez a legcsodálatosabb dolog. A világon a legszebb érzés. Akkor, ha valóban azt fejezi ki, ami a szívemben van. Ha van kinek elmondani. És ugyan nagyon nehéz kimondani, de muszáj. Éppen az bizonyítja, hogy mennyire fontos a másik, hogy bár nehéz kimondani, mégis megteszed. De valójában nem is nehéz. Sőt, az ember vágyik erre. Ha valaki ezt nem érzi, akkor nem szeret igazán. Mert ezt ki kell mondani. Erre a szív kényszerít. Maga a szeretet. Ha a legszebb érzés kifejezésére nincs szó, akkor nem teljes a világ. Hiába van millió szó, ha az az egy, amelyik a legszebb érzést fejezi ki, hiányzik. Ugyanúgy, ahogy hiába van milliárdnyi ember, ha az az egy, aki ezt az érzést kiválthatná, hiányzik. Nem teljes a világ, nem Élet az élet. Mert ezt a szót ki kell mondani. Őszintén, szívből kimondani ez a leggyönyörűbb dolog a világon. A Kedves szemébe nézni, és elmondani neki. Szép dolog, ha a másik érzi, de még szebb a szemébe nézni, és elmondani neki. Ez a legcsodálatosabb. És a legritkább. Mert így, igaz szívből, nagyon kevésnek mondjuk ki. Nem, nem kevésnek... Csak egynek...

Szánalmas…

Annyi év után újra itt van. És kér. Kéri szívedet, lelkedet, szerelmedet. Pedig összetörte szívedet, lelkedet, életedet. Mégis itt van, mégis kér. Szánalmas. De nem ez. Nem ő. Hanem te. Mert nemet mondasz. Büszkeségből, dacból, hiuságból. Mert most úgy érzed, itt az idő, a törlesztés ideje. Most visszaadhatod neki mindazt a fájdalmat, amit okozott neked. És most törleszteni akarsz. De mire mész vele? Kinek lesz jobb? Neked? Hazugság. És értelmetlenség. Szenvedsz te is, szenved ő is. Ahelyett, hogy karjaiba vetnéd magadat, feledve múltat, fájdalmat, elfogadva boldog jövőt.

Vele. 

Van egy szép mondat...

"Sokat gondolok Rád." Akik szeretik egymást, gyakran mondják ezt a másiknak... De ha igazán, szíved mélyéből, testedből-lelkedből szereted, akkor ez a mondat csak gyenge leírása a valóságnak. Mert ha így szereted, akkor nem "sokat gondolsz" rá, hanem mindig. Sőt. Nem is gondolsz rá. Ez egészen más érzés. Folyamatosan jelen van az életedben. Ha dolgozol, ha kirándulsz, ha pihensz, ha zenét hallgatsz, vagy a madarak csiripelését élvezed, ha olvasol, vagy ha éppen kávédat kavargatod, mindig-mindig érzed a jelenlétét. Nem gondolsz rá, hanem érzed, hogy veled van, benned él. Minden pillanatban. Így, ha ezt érzed, már egy egészen más, még szebb, még igazabb mondatban kell megfogalmaznod érzéseidet. Egy másik mondatban. Egy sokkal, sokkal szebb mondatban.

Létezik ez a mondat.