"A japán nyelv pazar szókincsében nincs megfelelő kifejezés erre a hemzsegő nyugati szóra: szeretlek. A japánok szerint ezt a szót nem kell kimondani, mert a másik úgyis megérzi. Ha ki kell mondani, akkor már nem is igaz." (Zilahy Lajos)

Azt gondolom erről, hogy a japánoknak igazuk van: a másik úgyis érzi, kimondatlanul. Ugyanakkor a japánok tévednek: ez a legszebb szó a világon. Ezt csak az tudja, aki nézett már a Kedves szemébe, és kimondta: „szeretlek”. Ez a legcsodálatosabb dolog. A világon a legszebb érzés. Akkor, ha valóban azt fejezi ki, ami a szívemben van. Ha van kinek elmondani. És ugyan nagyon nehéz kimondani, de muszáj. Éppen az bizonyítja, hogy mennyire fontos a másik, hogy bár nehéz kimondani, mégis megteszed. De valójában nem is nehéz. Sőt, az ember vágyik erre. Ha valaki ezt nem érzi, akkor nem szeret igazán. Mert ezt ki kell mondani. Erre a szív kényszerít. Maga a szeretet. Ha a legszebb érzés kifejezésére nincs szó, akkor nem teljes a világ. Hiába van millió szó, ha az az egy, amelyik a legszebb érzést fejezi ki, hiányzik. Ugyanúgy, ahogy hiába van milliárdnyi ember, ha az az egy, aki ezt az érzést kiválthatná, hiányzik. Nem teljes a világ, nem Élet az élet. Mert ezt a szót ki kell mondani. Őszintén, szívből kimondani ez a leggyönyörűbb dolog a világon. A Kedves szemébe nézni, és elmondani neki. Szép dolog, ha a másik érzi, de még szebb a szemébe nézni, és elmondani neki. Ez a legcsodálatosabb. És a legritkább. Mert így, igaz szívből, nagyon kevésnek mondjuk ki. Nem, nem kevésnek... Csak egynek...